Egy magam által íródott novellával érkeztem, ami az öngyilkosságról fog szólni.
Olvassátok el, és írjatok kommentet. Remélem tetszeni fog mindenkinek, és ha nem tetszett, akkor írjátok meg, hogy miért nem. Jó pap is holtig tanul... vagy valami ilyesmi.
Jó Olvasgatást!
Keserű
/részlet, mert befejezése nem nagyon van/
Az
egész testemben remegtem. Beleborzongtam abban, ahogyan a füst körbe lengi az
aurámat. A cigaretta bűze úgy tört utat magának az orromhoz vezető legrövidebb ösvényen,
mint Napóleon hadai Moszkva felé nyomulva. Sosem bírtam a cigi füstöt. Mindig
arra emlékeztetett, hogy a nagyapám pontosan ebbe halt bele, de nem tudtam
kikerülni. A kávézó ahol dolgoztam füstös, elzüllött, magukat „az új és jobb
jövő vezetőinek” nevező hippi egyetemisták törzshelye volt. Napjában több
alkalommal is ellátogattak ide, szennyezve azt a drága levegőt, amit állítólag
úgy védenek. Nevetségesek.
-
Kisasszony! Legyen szíves! – hallottam valahonnan magam mellől. Na, ez legalább illedelmes, gondoltam
magamban, és unottan a hang irányába fordítottam a fejem. Elkerekedtek a
szemeim. Nem az a szakadt farmeres idióta állt előttem, bár ezt a nem érzett
szag is elárulhatta volna. Egy fiatal, jól öltözött férfiú várt a figyelmemre,
és meg kell, valljam, kissé fel is csigázott a jó külsejével. Egy barna
pulóvert viselt, tökéletesen tiszta és kivasalt farmerrel. A haja nem lógott
zsírtól ragacsos csimbókokban a vállára, szemei kéken ragyogtak, arcát
párnapos, mégis férfias borosta díszítette.
-
Ne haragudjon a figyelmetlenségemért, csak tudja, annyira bántó ez a bűz –
grimaszoltam, és próbáltam kerülni a zavarba kergető tekintetét.
-
Egy kávét kérnék Mss…- elhúzta a mondatot és elmosolyodott. Minden bizonnyal
észrevette, hogy kerülöm a tekintetét. Másodpercnyi tétovázás után a szemeibe
bámultam menedéket keresve, és kiböktem a keresztnevemet.
-
Pepper.
-
Pepper – ismételte. Belepirultam abba, ahogyan a szája a nevem betűit formázta.
Régen nem volt már itt ilyen jó társaságom. A háttérben hallatszott, ahogyan
valaki összetört egy üveget, majd a bent ülő egyetemisták vad kurjongatásba
kezdtek – a nevem Mikael. És megtisztelnél, ha eljönnél velem, ebédelni –
megráztam a fejemet. Beleharaptam az alsó ajkamba, és lesütöttem a szemeimet –
Nemet, nem fogadok el válaszként! – minden egy pillanat alatt történt. A
kézfeje hirtelen landolt az én kézfejemen, és kirázott tőle a hideg. Elrántottam
a kezem, ami azt a végeláthatatlan csapást eredményezte, hogy levertem a
kitöltött kávét, ami fájdalmas csattanással landolt a parkettán, a föld, és
vele együtt a cipőm is ázott a forró kávétól, nem eltekintve attól a ténytől,
hogy még a csésze is darabokra tört. Lehajoltam, hogy összeszedjem a már jobb
napokat is látott porcelánszilánkokat, ügyelve arra, hogy se valamelyik
veszélyesebb darabba, se a forró kávéba ne térdeljek vagy tenyereljek bele.
Mikael tétován áthajolt a pult a felett, de nem kérdezett semmit, nem nyújtott
semmiféle segítséget, csak bámult rám idegesen. Éreztem a szúrós pillantását a
hátamon, ami pillanatok múlva elenyészett a levegőben, majd eltűnt egy hangos
ajtócsapódás kíséretében. A kávézóban hirtelen csend lett. Az a mindent
körülölelő, nyugtalanító csend, ami a horrorfilmek durvább jeleneteinél szokott
előfordulni. Szinte már hallani lehetett a cigaretta sercegését, és a hamu
megsemmisülését a hamus tálcában. Könnyeimmel küszködve töröltem fel a kávét a
földről, majd mindenkit kipaterolva az üzletből korai zárást rendeltem el.
Kiakasztottam a „Zárva” feliratú kis táblácskát az ajtóra, majd ledobva
kötényemet az egyik székre, bezárkóztam az épület mosdójába. Nekitámaszkodtam a
mosdótálnak és belebámultam a fehér csempével kidekorált falra akasztott
tükörbe. Az kicsit koszos és itt-ott repedezett volt már, de erre a helyre
tökéletesen megfelelt. Egy szétesett lány nézett vissza rám. Eddig olyan jól
összepakolt énem megszűnt létezni az elmúlt években. Sötétbarna hajam
gubancosabb volt, mint néhány vendégemé, kék szemeim szomorúságot tükröztek,
egyszerűen eltűnt belőlük az élet. Porcelán bőröm kipirult az idegességtől, és
a hirtelen jött zaklatottságtól. Valami felébredt bennem, aminek
megmagyarázhatatlan okai voltak. Az egész testem remegett, a szemeimből
patakokban folyt a könny, ökölbe szorult a tenyerem és erőből küldött
lendülettel belecsapódott az előttem díszelgő tükörbe. Hangos csörömpölés rázta
meg az üzlet vékonyka falait, felordítottam tehetetlenségemben hátamat
nekivetettem a falnak és ülő pozícióba csúsztam le a padlóra. Remegő kezekkel
próbáltam előhalászni a telefonomat a farmerom zsebéből, és miután eme tervemet
sikerült véghezvinnem, arra kellett összpontosítanom, hogy érthető üzenetet
írjak annak a két embernek, akik még számítottak nekem. A húgomnak és a
barátjának. Anyámról kisgyerekkorom óta nem hallottam semmit, apám pedig
beleőrült nagyapa halálba. Nem maradt semmim. A lehető leggyorsabb üzemmódba
kapcsolva bepötyögtem a bocsánatkérésemet, és az indokot, hogy miért készülök
azt tenni, amit tenni fogok, majd megnyomtam a küldés gombot, és az sms-ek már
repültek is jogos tulajdonosaikhoz.
Remegve
vettem kezembe az egyik nagyobb és élesebbnek tűnő szilánkot, és farkasszemet
néztem lehetséges gyilkosommal. Én voltam a gyilkosom. A saját arcképem bámult
vissza rám a tükörszilánkból, ugyanaz a kipirult arc, azok a szomorú, élettelen
szemek, pedig én valami mást vártam. Nagyon is mást. Azt hittem, egy zöldszemű
szörny fog visszanézni, és kárörvendő vigyorba fordul majd értetlen grimasza,
amikor a pillantása találkozik az enyémmel. Könny csordult ki a szememből,
végigfolyt az arcomon, és én ezt figyelemmel kísértem. Ez már inkább
önkénytelen reflex volt, sem mint, fájdalom, vagy bánat, amiért így cselekszem.
Felemeltem a csuklómat, és a vénámra bámultam. Most is ott lüktetett, olyan
szorgalmasan és odaadóan, ahogyan gyerekkorom óta végezte a dolgát.
Összeszorult a szívem amiatt, hogy most mégis el kellett bocsájtanom. A penge többször
is megpróbált kiszabadulni az ujjaim közül, de azok biztosan fogták. Lassan és
magabiztosan emeltem a karomhoz a gyilkos fegyvert, rányomtam a hideg pengét
tüzelő bőrömre, és magabiztosan végighúztam a csuklómon. Fájt. Égett és marta a
bőrömet a seb. Tudjátok, kicsit olyasmi érzés volt, mint amikor az iskolában
végighúzzák a körmüket a táblán. Besípolt a fülem, csak bámultam, ahogyan a vér
kibuggyan a seb alól, és végig patakzik a karomon. A vasas, keserű szag befurakodott
az orromba és elkábított. Szédülni kezdtem, forgott körülöttem a padló, a fejem
hátrahanyatlott, már nem voltam ura a testemnek. Hallottam, ahogyan csapódik a
bejárati ajtó, és valaki a nevemet kiáltja, majd lassan elsötétült minden.
Átadtam magamat a magánynak.
Gépek
hangos pityegésére ébredtem. Lassan kinyitottam a szememet, és óvatosan
körbepillantottam a szobában ahol feküdtem. Szokatlan és ismeretlen környezet
fogadott. Kellemes árnyalatú narancssárgára festett falak vettek körül, ijesztő
gépek voltak rám kötve, amik a szívhangomat vizsgálták. Mellettem egy kis
éjjeli szekrény foglalt helyet, aminek a tetején volt egy csodaszép
rózsacsokor, és egy mobiltelefon, a gazdája, a húgom pedig ott hevert a másik
oldalamon egy fotelben. A szeme csukva volt. Aludt. Felsóhajtottam és
bekötözött kezemre pillantottam. Még most is égett a bőröm azon a helyen, ahol
a penge érintkezett vele, és tudtam, hogy fog is. Feljebb csúsztam az ágyon,
amit halk mocorgás követett. A húgom felkelt, és kikerekedett szemekkel bámult
rám. Láttam, ahogyan elsötétül az arca. A száját papírvékonyra préselte össze,
a szemei villámokat szórtak felém, pillanatok kérdése volt csupán, hogy
kitörjön a régen szunnyadó vulkán, és mindent, legfőképpen engem, elárasszon a
forró lávával.
-
Sziasztok! – nyílt az ajtó, és belépett rajta a mindig mosolygós Dan. Becsukta
maga mögött az ajtót és összecsapta a tenyerét. Én megmentő angyalomként, a
húgom viszont lesújtva pillantott rá – Most, hogy végre mindketten
felébredtetek megbeszélhetjük, szépen – itt jelentőségteljesen a húgomra bámult
– emberek módjára megbeszélni a dolgokat.
-
Hülye voltam. – suttogtam.
-
Igen az voltál! – vágta rá a fiú, és beletúrt szalmaszőke hajába – Meg van
oldva Ann?
-
Egyáltalán nincs megoldva! Mi az, hogy te meg akarod ölni magad? Hogy lehetsz
ennyire önző? Egyáltalán felfogtad te, hogy min mennék keresztül, ha
elveszítenélek? Gondoltál te rám? Vagy arra, hogy nekem már csak te vagy meg a
családomból? Nem, ugye? Én is így gondoltam! – ordította Ann és kiviharzott a
szobából.
